IX

Az első dolog, amit Nicholas érzékelt, a borzalmas szájíz volt. A hányásnál nagyjából egy dolognak lehet rosszabb íze, és az a régi hányás, gondolta. A hányásmaradék és az alvadt vérdarabok kiköpdösése nem volt egyszerű feladat. Az oldalán feküdt, és a gyomorfacsaró levegőt szívta, amíg össze nem szedett annyi erőt, hogy meg tudjon mozdulni. Ez tompa meglepetésérzést keltett benne; hogy egyáltalán meg tudott mozdulni. Felemelte a bal kezét, mivel a jobb keze a teste alá volt szorulva az alvás közben elgémberedett végtag tompa érzéketlenségével, és a fején lévő szigszalagot kezdte babrálni. Ezt feladta, amikor a szalag húzni kezdte a haját. A keze végigsiklott az arcán, a ragacsos, száradó folyadékon, és megtalálta a szalag alsó végét a homlokán. Egy másodperc múlva elengedte; a szalag túlságosan beleragadt a hajába; ha csak meghúzta, mintha tűk milliói fúródtak volna a fejbőrébe. Legalább a szemén nem volt már rajta. Nem volt egyszerű összpontosítania, de összeszedte az erejét, és körbenézett.

A jobb oldalán feküdt egy régi egyszemélyes matracon, és kis, üres szobát látott. Semmi jellegzetes nem volt benne – szürke kőfalak, szürke betonpadló, barna famennyezet, barna furnérajtó. A közepén, pontosan előtte, egy fekete alak feküdt. Pislantott és bandzsított, és rájött, hogy a fogva tartójára néz. Maxwell Carpenter kiterülve feküdt a földön mozdulatlanul, testre szabott koromfekete öltönyét hányadék és vér szennyezte – az ő hányása és vére, döbbent rá Nicholas. Nem láthatta Carpenter arcát, de biztos volt benne, hogy nem csak tetteti. Ha tudott volna mozogni, akkor éppen őt csépelte volna. Ha már itt tartunk…

Olyan volt, mintha a fogával akart volna elvontatni egy furgont, de megmozdította a fejét a foltos párnán, és lenézett magára. Helyzetéből adódóan nehéz lett volna végignéznie magán, de azt látta, hogy a mellkasát tartó pánt ki volt csavarodva. Biztos, akkor történt, amikor vonaglott. Emberfeletti ereje volt az egyik amulettnek köszönhetően, amelyet Carpenter nem vett le róla. Ahogy a pántokat tartó mágia elapadt, a rángatózása közben kiszabadult. Legalábbis részben; a csípőjét és lábát tartó pántok a helyükön voltak, ami megmagyarázta, miért nem érzett lentről szinte semmit. Ez nem sokat számított, hiszen a keze szabad volt. Csak lenyúl, és letépi a maradék fémet. Illetve majd egy kicsit később, amikor már visszanyerte az erejét.

Miután egy darabig még ott feküdt a saját mocskában, Nicholas elég erőt érzett ahhoz, hogy kiszabadítsa magát. A karperecéből nyert erejének köszönhetően egy pillanat műve volt csupán az alsó pántok elhajlítása. Felkapta a fémet, és oldalra hajította, mintha csak egy régi nyakkendő lett volna. A fémpántok csörömpölve hullottak a padlóra, a bűbáj eltűnt belőlük, amikor végleg elvesztették az alakjukat. Ha lett volna pazarolni való ereje, akkor odamegy, és jól összetapossa őket. Egy okos terv keretében készültek, amelynek az volt a célja, hogy bebörtönözze Maxwell Carpentert, de a végén ő szívta meg. A jövőben óvatosabban kell olyan dolgokat készítenie, amelyeket ellene lehet fordítani.

Ha már a seggfejről van szó, aki belesodort ebbe a helyzetbe… Nicholas úgy döntött, legjobb lesz, ha ellenőrzi, valóban fűbe harapott-e a fogva tartója. A matracról óvatosan szállt le, a többszörös fejsérülés okozta fájdalom emléke még élénken élt benne. Örömmel konstatálta, hogy az általános fáradtságon kívül, amit az amulettjei nem tudtak kompenzálni, alapvetően jól érezte magát. Ugyanaz az erő, ami visszahozta a halálból, begyógyította a legkomolyabb sérüléseit is. A feje sajgott, a mellkasa is, de semmi olyan nem volt, amit ne orvosolt volna egy egész napos ázás egy jó kis fürdőben.

Mivel nem kellett félnie a fejébe nyilalló hirtelen fájdalomtól, Nicholas magabiztosan mozgott. Ellépett a hatalmas vér- és hányadékkupactól, ami kijött belőle, és bal kezével a jobbat masszírozta, hogy újra életet verjen bele. Nem tudta, mennyi ideig lehetett halott; abból, hogy a testnedvei még ragadtak, arra következtetett, hogy nem lehetett több, mint nyolc óra. A mocsok arra a pöcegödörre emlékeztette, amivé a szája változott, de annak nem sok esélyét látta, hogy ennek a baromnak van valahol egy mentolos rágója. És le kellett szednie a szalagot a fejéről, talán átöltözni, és lezuhanyozni. Igen, mindenképpen lezuhanyozni. De először a lényeget! Lehajolt, hogy jobban megnézze a földön fekvő testet. Maxwell Carpenter ki volt terülve, kézzel varrott zakója nyitva, alatta ugyanolyan mellény, és mindkét válla alatt egy automata pisztoly hónaljtokban. Biztos akkor eshetett össze, amikor Nicholas kiköpdöste a belső szerveit. A szoba a közepe felé lejtett, amerre Carpenter feje nézett, és a vér végigcsörgedezett a lába mentén, és tócsába gyűlt a lába között. Carpenter halott szeme a plafonra meredt, az arcára meglepetés fagyott.

Nicholas nem nézte meg a pulzusát; amúgy sem lett volna neki. Mindenesetre elég biztos volt benne, hogy nem fog hirtelen felülni, mint valami hollywoodi főgonosz egy harmadosztályú horrorban. A biztonság kedvéért azért előhúzta Carpenter egyik pisztolyát, ellenőrizte a tárat, és a hulla szívébe meg fejébe ürítette azt a lőtéren töltött több száz óra gyakorlással elsajátított pontossággal. A test megrándult, ami egy pillanatra megijesztette Nicholast, de aztán rájött, hogy ezt csak a lövedékek becsapódása okozta. Leejtette az üres automata pisztolyt, és elvette a másikat, majd kilépett a szoba túlsó végében álló ajtón. Ez a pince nagyobbik részébe nyílt; Nicholas engedte, hogy elégedettséggel töltse el: a pusztítás képessége, úgy tűnik, megadatott neki. Ennek a szobának ugyanolyan betonpadlója volt, mint a másiknak, de a falakat faborítás takarta. A burkolatnak az igazi fára jellemző dús, meleg érzete volt, és nem holmi olcsó utánzaté. Még három – zárt – ajtó állt a földszintre vezető lépcsővel szemben. Nicholas egyenesen a lépcsőhöz ment, és felsietett a pincéből.

Egy nagy, jól felszerelt konyhában találta magát. A dolgok állásából úgy tűnt, öregebb házban van; a konyhát alaposan átalakították. A lépcső a belső fal közepénél volt. A helyiség hátsó falának alsó fele fehér falapokkal volt díszítve, a felső fele a nagy napozóra néző sor ablak volt. A nap fenn járt, a reggeli fénysugarak egy fagyott tóra vetültek, amitől úgy tűnt, mintha egészen a házig ért volna. Baloldalt egy folyosó haladt a másik irányba, a napozótól a ház elülső részeihez, a jobbra lévő ajtó pedig egy gazdagon berendezett étkezőbe nyílt. Nicholas már a folyosó végén járt, a bejárati ajtónál, és ki is nyitotta azt, mire hűvös szél csapott be a házba. Ekkor döbbent rá, mit is csinál. Ki akart jutni innen, de így nem rohangálhat odakint.

Akkor mit tegyen? Menjen fel, zuhanyozzon le, és öltözzön át, miközben egy hulla fekszik a pincében, az ő vérében? Új dimenziók az iróniában, gondolta, és a második emelet felé vette az irányt.

* * *

Félig fent járt már, amikor beléhasított a felismerés: tudja, hol van. Megismerte a soha be nem fejezett pincét, a nagy napozót a látképpel; a csillogó konyhát az acél gáztűzhellyel és a kétajtós hűtővel; a széles frontoldali folyosót és az ólomüveg ajtaját; a folyosó mindkét oldalát fedő keretes képeket; a keményfa lépcsőt, amelyen állt… Mind ismerős volt neki. Tudta, hogy fent két vendégszobát talál, egy hálószobát, és a hátsó traktusból még jobb rálátás nyílik a tóra, mint a földszinti napozóból. Emlékezett, hogy egy rövid lépcső vezet a padlásra, ahol plusz két szobát alakítottak ki.

A kurva anyját! A Genf-tó mellett állt, halott nagyanyja házában. Annabelle Sforza, a nagyi – Nannabellnek hívta kiskora óta – most már hónapok óta halott volt. Ez a nyaraló, a többi vagyonához hasonlóan, jogi viták tárgya volt. Nagyanyja életében aprólékos volt, és a több létező végrendelet meg a hasonló állítások csak koholmányok voltak, amivel a többi maffiacsalád Annabelle Sforza vagyonát akarta megszerezni. A túlélő rokonok nem sok jelentőséggel bírtak; csak néhány nagyon távoli vagy fiatal rokona élt, hála Maxwell Carpenter szisztematikus erőfeszítéseinek, amivel kiirtotta a családját. Nicholas rádöbbent, hogy mint Annabelle legközelebbi élő rokona, példásan eljátszhatná, hogy felbukkan, és akkor mindent ő örököl. De az sem most lesz.

Egyelőre Carpenter arcátlanságán csodálkozott. Az a barom olyan erővel gyűlölte Nicholas nagyanyját, mely magánál halálnál is erősebb volt: visszahozta a sírból, hogy megölje Annabelle összes hozzátartozóját. És a bázisa annak a nőnek az egyik háza volt, akit felelősnek tartott a haláláért. Alig kétórányira északra Chicagótól, egy kis tó partján feküdt, és ideális hely volt a visszavonulásra, amikor a város túl meleg és koszos lett nyáron. Nem sok mindent lehetett itt csinálni télen, úgyhogy akkor üresen állt, és egy gondnok néha ellenőrizte. Nicholas feltételezte, hogy ezzel az aprósággal már a beköltözése előtt leszámolt Carpenter. Hacsak nem történik valami előre nem látható dolog, hat hónapig használhatja a helyet anélkül, hogy bárki megtudná. Nicholas eltöprengett, vajon a nagyanyjának milyen erőforrásait használja még Carpenter.

Nicholas levegőt vett, hogy elnevesse magát, de majdnem hányás lett belőle a szájíze miatt. Ennyi volt. Ideje megmosakodni.

* * *

Jó volt, hogy el tudta képzelni, hogy nézhet ki, mert így legalább nem rémült halálra, amikor meglátta magát a fürdőszobai tükörben. A pulóvere és a nadrágja szakadt volt, és véres, és le is volt hányva. Az arca és a keze durva volt, tele karcolásokkal a rátekert majd letépett szigszalagnak köszönhetően. Arcát, orrát és szemét véraláfutások borították, és el tudta képzelni, hogy a haja milyen ragacsos lehetett a szigszalag alatt. De legalább ezek nagy része csak külsőség volt. Úgy néz majd ki, ha megpucolta magát, mint egy részeg punk mosómedve, de ez alacsony ár a szabadságért. Az adott pillanatban figyelmen kívül hagyta a szigszalagot, beletúrt a fürdőszobaszekrénybe, és diadalittasan előhalászott egy félig teli üveg Listerine-t meg egy régi tubus Crestet. Meghúzta az üveget, és a fertőtlenítő kiégette a szart a szájából. Elfojtotta a fájdalomnyögéseit, és körbelötykölte a lét, miközben nagy kupac fogkrémet nyomott a fogkefetartóban elfeledetten árválkodó fogkefére. Nem tudta, kié lehet, de nem is érdekelte. Még ha (most már halott) Walker nevű unokaöccséé, akkor is üdítő frissesség lesz a mostani pöcegödörhöz képest. Kiköpte a szájvizet, és elfintorodott a lefolyóba megérkező sötét, darabos valamitől. Egy egészséges fogmosás, és még három adag szájvíz után Nicholas újra az élők között érezte magát. Nem nagyon zavarta, ha megverik vagy összepiszkolják, de a büdös leheletet ki nem állhatta.

– Kész is vagyunk – mondta, és a mosdó peremére támaszkodva, elégedetten nézegette magát a fogkrémmel meg szájvízzel pettyezett tükörben. Arcán széles vigyor terült el, a foga ragyogott a megvilágításban. – Táskád is van ehhez a kalaphoz, Mary?

* * *

A szigszalag nagy szívás volt, és bár nem szívesen tette, le kellett vágnia a hajából. Negyedóra ollócsattogtatás után úgy nézett ki, mint aki alulmaradt egy veszett fűnyíróval folytatott bunyóban, de legalább nem volt már rajta az a fránya szalag.

– Kurva szigszalag! – mormogta, ahogy a szanaszét álló fekete káoszt nézte a fején. Várjunk csak; Nannabellnek mintha lett volna nyírója ahhoz a kis álmos terrierhez…

A fenti nappali szekrényében megtalálta a gépet, amely régi volt, de még működött. Utolsó pillantást vetett a tükörbe, majd végigfuttatta a gépet a fején. Néhány perc múlva nem volt már csak rövid, sötét tüsi haj a fején. Újra elvigyorodott; az új frizurája zord fejet kölcsönzött neki, ami az adott pillanatban nem volt idegen tőle.

– Na jó, keménylegény. Pucoljuk el a mocsok maradékát, és tűnjünk el Dodge-ból.

Egy gyors beszappanozás és lesikálás a zuhany alatt, és már is a hálószobákban mászkált meztelenül, Carpenter pisztolyával a kezében, és ruhát keresett. Kuncogott azon: hogy nézhet ki. Egy része tudta, hogy a hisztéria határán volt, mert mostanra kezdett lenyugodni a Carpenterrel való találkozása után, de mit tehetett volna, mint hogy meglovagolja a hullámot? Talált egy régi Bears pulóvert, valami viseltes pólót, amin már a nyomás sem látszott, egy farmert, melynek a térdén olyan vékony volt az anyag, átsejlett rajta a bőre, meg egy homok barázdálta tornacipőt. Tisztán és felöltözve Nicholast újra megcsapta a nagy meleg. Bár teljesen visszatért már az ereje, és nem is erőltette meg magát, a pulóver alatt ömlött róla a víz. Mi a fenének csavarná fel egy halott a fűtést? Az egész ház olyan volt, mint egy szauna. Most már mindegy, gondolta.

Mivel a személyes dolgait elintézte, Nicholas figyelme a súlyosabbak felé fordult. Szeretett volna kirontani a házból, hogy megbizonyosodjon róla, a Szív rendben van, de először el kellett varrnia a szálakat. A .45-össel a kezében átfésülte az egész házat a padlástól a pincéig. Meg akart győződni róla, hogy Carpenter nem tartott mást is fogva (nem tartott), és hogy nem ugrott fel és surrant ki, amíg ő zuhanyozott (nem surrant). Nicholas valamiért meglepődött, amikor Carpenter ugyanott feküdt, ahol hagyta. Nem lehetett tagadni, hogy a seggfej létezése a Sforza családhoz kötődött, ha figyelembe vesszük, ami történt.

– Tudod, el kell ismerned, hogy ez az egész roppant költői – mondta Carpenter hullájának. – Az indok, amiért visszatértél a bosszú volt, igaz? Hogy megölhesd a családom minden tagját, és utána békében nyugodhass. Azt hiszem gyakorlatilag ezt is tetted. De azt nem hitted volna, hogy vissza tudok térni, mi? Mindenesetre a számat hülyeség volt jártatni. Ha a templomban megöltél volna, ugyanúgy eltűnsz, és akkor a hajamat sem kell levágnom. Mindenesetre remélem, hogy nem nyugszol békében, a kurva anyádat!

A zárszó után Nicholas talpra ugrott, és némiképp csodálkozott rajta, mennyire erőtől duzzadó és eleven, amikor pár órával korábban a szó szoros értelmében halott volt. A pincelépcső alján megállt, elgondolkodott. A pince olyan látványt nyújtott, amit nem szívesen mutogatott volna senkinek, ő pedig még mindig eltűnt személy volt a nyilvánosság szempontjából, és tudta, azzal jár a legjobban, ha ez egy darabig így is marad. Ezenkívül számolnia kellett a lehetőséggel, hogy Carpenter mégsem halt meg – most tényleg – annyira, mint az ránézésre tűnt. A legjobb az lesz, ha a biztonságra játszik, és fedezi is magát közben. Nicholas egyetlen dolgot tudott elképzelni, ami mindkét célt egyaránt szolgálná.

Nem szívesen gyújtotta volna fel Nannabell nyaralóját, de pár perc tanakodás után arra jutott, hogy ez a legjobb, amit tehet. Bölcsebbik fele azt mondta, ezen az egy módon lehet a visszajáró lelkeket végleg száműzni, nosztalgikus fele pedig nem tudta elviselni a gondolatot, hogy valaki használja a helyet, miután Carpenter megszentségtelenítette.

A csónakházban tartottak tartalék üzemanyagot a pár csónakhoz. Felcipelt két kannát a házhoz, és reszketett a késő délutáni hidegben. A konyhában megállt, hogy kinyissa a tűzhely gázcsapját, majd lement a pincébe. Az egyik kanna tartalmát Carpenterre öntötte, amikor újabb ötlete támadt. Ahogy gyorsan átkutatta a hulla zsebeit, nem találta meg a remélt slusszkulcsot, de nem volt csalódott. Tizenhárom évesen megtanulta, hogyan lehet rövidre zárni a gyújtást; a kulcs csak megkönnyítette volna a dolgot. A keresés azonban kellemes meglepetést is hozott: talált egy csomó pénzt egy csiptetőben. Bűzlött a benzintől, de törvényes fizetőeszköz volt.

Felment, és a második kanna tartalmát a falakra meg a padlóra öntötte. Majdnem lelocsolta a fogason lógó kabátot is, de aztán inkább felvette. Benzincsíkot locsolt a kijárathoz, és elnevette magát, amikor meglátta, hogy Carpenter egészen a garázsig lelapátolta a havat. Sétáló hullaként nagyon szobatiszta barom volt. A kezére ömlött benzin csípett a hidegben, úgyhogy benyúlt a zsebébe kesztyűért, és megtalálta a slusszkulcsot. A kulcsot feldobta, majd elkapta a másik kezével, és búcsúpillantást vetett a nagy fehér házra.

– Bocs, Nannabell! Remélem, nem zavar, amit csinálok – mondta. Aztán előhúzott egy kis dobozt a farmere zsebéből, meggyújtotta ez egyik konyhai gyufát, és leejtette a benzincsíkba.

* * *

Tíz perc múlva Nicholas a felcicomázott púderkék Lincoln volánjánál hajtott az I-94-esen dél felé, egyik keze a kormányon, másikkal a rádión keresett sávot. Rossz érzése volt a házzal kapcsolatban; sok szép emlék kötötte ahhoz a helyhez. De így volt a legjobb. Bölcsebbik fele tisztában volt vele: fontos tisztelni a múltat, de nem egészséges örökre ott ragadni.

Ujjai találtak egy klasszikus rockot játszó csatornát, ahonnan a Rolling Stones „Satisfaction”-ja szólt. Feltekerte a hangerőt, és teli torokból énekelt, széles vigyorral az arcán, és dobolt a kormányon, ahogy Chicago felé száguldott.